RohadtAlmaAzÓltetőn

- Állj. Mondom állj! Körte! Körte!!! A rohadt életbe! Ezt azonnal felejtsd el!

- Nem! Nem, és nem! Te mondtad, hogy csináljuk, akkor csináljuk!

- De ne így!

- Mi az, hogy ne így? Új életet kezdünk, mégpedig úgy, ahogy csak akarunk! Te mondtad! Új, saját világot álmodhatunk!

De előtte le kell zárni a múltat...

- Igen Körte... De nem úgy, hogy minden múltban történt rosszat kitépsz magadból! Az nem lezárás, s főleg nem kezdet...

- Már hogyne lenne az! Szépen az összes rossz "magvas-gondolatot" kivágom magamból, és nem lesz, ami fájjon! Aztán jöhet az én csodám...

- Körte! Kérlek, ne csináld ezt! Ennek nincs értelme! Nem tudod eltüntetni azt, ami megtörtént! Mindig a részed marad... Ha így, önző módon azt gondolod, kitépheted magadból, akkor tévedsz... Nagyon is tévedsz...

- Alfonz! Mindig okoskodsz. Túlzottan sokat. Ezek a "magvas-gondolatok" felemésztenek engem... A jövőt illetően igazat adtam neked... Hagyd, hogy az én jövőmmel én rendelkezzem...

- Akár tetszik, akár nem, a Te jövőd az én jövőm is… Hiszen ketten vagyunk itt. Együtt rohadunk, s együtt hoztuk az új életről való elhatározást is... Nem hagyhatom, hogy ezt tedd magaddal!

- De Alfonz! Miért baj az, ha én így gondolom?

Ha úgy gondolom, azzal, hogy kiírtok mindent, végérvényesen elszakadhatok, s sokkal szebb lehet az új? Hogy nem kell többé azzal törődnöm, milyen átkozott módon jutottunk ide a tetőre...

Mert elbírt volna minket a Fa. Ezt Te is tudod... Bírnia kellett volna, hiszen a faéletnek ez a rendje! A napfényben fürdőzni, de ha vihar jön, azt túlélni, s felülkerekedni rajta... Mert nem lehet mindig napfény. Nem működhet csak úgy a világ, ahogy azt mi szeretnénk.

Bírnia kellett volna...

Ehelyett tehernek érzett minket, és elengedett. Ránk kellett volna támaszkodnia, de eldobott...

Bírta volna.

Bírnia kellett volna...

- Körte. Tudod mit? Igazad van. El kell felejteni. Mindent. Amit tett. Mindent.

- Ennyi. Úgyhogy...

- Körte állj!

- Istenem…

- Igen. El kell felejteni mindent... De nem kitépni magadból! Engedni kell, hogy elmúljon, s hogy a haragod felváltsa a megértés. A megértés majd segít, hogy a rossz emlékeket felülírd a jókkal, s ne úgy emlékezz vissza, mint valami szörnyűségre, hanem mint egy történetre, aminek így kellett lennie. Hiszen...

- Alfonz. Engem ez nem érdekel! Engem…

- Körte ne!!

...

Napok teltek el. Alfonz nem tért magához. Körte sírt.

Sírt, mert azt gondolta, nem is fog többé… Alig ismerték egymást… Mégis kedves lett neki.

...

...

Alfonz magánál volt... A becsapódás óta... Végig. De nem adott jelet. Gondolkodott. Egyedül.

- Alfonz, sajnálom. Sajnálom a sok rosszat, amit mondtam. Sajnálom, hogy nem adtam Neked igazat. Pedig igazad volt...

Amíg hiszel valamiben, az sosem lesz hülyeség! Mert addig mindig lesz értelme! Addig, míg Te úgy gondolod. Aztán mikor a hited átalakul, akkor úgyis minden mellékes rossz elmúlik. Örökre.

S jöhet új, amiben hihetsz. De mindig kell hinned, legyen az egy kívülállónak bármilyen hülyeség is. Te érzed… Mert… Alfonz!!???

- Szia Körte.

- Te... Te hülye barom! Azt hittem véged!!!

- Bocsáss meg. Csak időre volt szükségem.

- Hát menj a picsába a bocsánatkéréseddel!! Napok óta sírok! Te meg végig hagytad??? Mégis min gondolkodtál, hogy nem volt alkalmad jelezni: „Körte, b***d meg, ne ríjjá’, mindjárt felkelek, csak a seggem vakarom!"

- Egy betűn.

- B***d meg Alfonz. Egy rohadt betűn?

- Igen.

- Melyiken?

- E.

- E?

- Igen.

- E... Nem hiszem el b***d meg... S miért pont E? És miért nem lehetett a rohadt életbe szólni!? Mi a szart gondolkodtál ennyit ezen a nyamvadt betűn?

- Hogy mi mindent jelenthet ez az egy betű.

- És mit? E, mint elmebeteg? Mert az vagy!!

- Nem.

- Hanem?

...

- E, mint első.

E, mint ellenkező.

E, mint egyszerű.

E, mint elemi.

E, mint ennyi.

E, mint elszántság.

E, mint elképzelés.

E, mint elkésett.

E, mint elesett.

E, mint erő.

E, mint ellenálló.

E, mint egyedül.

E, mint elfogadás.

E, mint engedés.

E, mint elengedés.

E, mint emlék.

E, mint elmúlás.

E, mint ember.

...

- E... Mint…

- Te is csak egy közönséges alma vagy! Egy a sok közül. Nem értelek…

- Tudom. De... Várj. Megmagyarázom… Mikor a „gyümölcsöző” kapcsolatunk elindult, én úgy tekintettem Rá, mint egy lehetőségre. Lehetőségre, egy remek faélethez! És minden úgy is ment, ahogy annak mennie kellett. Aztán egyszer csak kialakult valami. Valami egészen más! Neki köszönhetem a faéletem, de úgy érzem, többet kaptam. Egy csapásra átrajzolódott minden. Nem éreztem határt valóság és ábránd között! Ághoz ragadt alma voltam, az igaz, de mindig álmodoztam… Álmodoztam, hogy a faéletem különlegesebb, mint másé, mert én valóban arra a Fára kerültem, amelyre a sors szánt. Nem engedtem el ezt a gondolatot sosem. És most sem engedhetem… A sors engem Neki adott, Őt pedig nekem. Tudom, nincs vissza út... Egy alma csak egyszer szakadhat el a Fájától... Most mégis olyan fura minden. Üres. Mert valahogy nem fér a fejembe… Ha érzem, komolyan érzem, hogy ennek nem így kellett lennie, és ez nem így volt megírva, akkor miért történhetett mégis?

...

Nem hiszek csodákban. Nem hiszek semmiben. Illetve egy dologban hiszek: Egymásban. Nem tudom, mi táplálja ezt. Talán nem úgy fejlődtem, ahogy kellett volna. Talán sok mindent nem vettem észre. Talán megkukacosodtam. És talán lehetek csak egy a sok közül. De akármi is történt. Még mindig hiszek. Mert soha, semmi másban nem hittem. Csak ebben. És ez erősebb nálam. És úgy gondolom, van joga erősebbnek lenni. Mindennek oka van, hiába nem tudjuk sokszor, hogy mi is az valójában. Ahogy a hinni akarásom okát sem tudom. De az én faéletem nem érhet véget azzal, hogy most itt rohadok a palatetőn. Nem. És nem azért mondom, mert nem fogom fel, ami történt. Igenis, felfogom… De abban még erősebben hiszek, hogy ez így még nem a vége. Még nem…

- Márpedig kedves Alfonz. Nagyon úgy néz ki, hogy vége.

- Tudom.

- Akkor mégis, könyörgöm... Miért hordasz össze ilyen hülyeségeket?

- Mert tudom, hogy a Fa nem akart elengedni! Szüksége van rám... Csak valami eltűnt, ami miatt gyengítette magát, és engem is...

- Tehát el akart engedni...

- Nem akart! ... Nem akart. De muszáj volt Neki... Nem engedhette, hogy megkukacosodjak, s hogy ezáltal Ő se ragyoghasson tovább.

- Jesszus... Oké Alfonz. Tegyük fel, hogy van értelme annak, amit mondasz. Valóban így gondolta, és nem akart elengedni. De akkor mégis... Ezzel mit ért el a sors? Na, mit? Azt, hogy soha többé nem lesz egymáshoz közötök! Mert Te fiacskám, itt fogsz megrohadni, akár tetszik, akár nem! Akármennyire is hiszel abban, hogy nincsen vége, jelzem, hogy de igenis: vége van! Ábrándozhatsz róla egészen a rohadás végéig, de nem fogsz tudni megváltoztatni semmit. Az égvilágon semmit… Istenem… Egy alma, aki a "nagy leesés" után is a Fáról ábrándozik… Nevetséges vagy. És gyerek. Lépj tovább, és viseld méltóságteljesen a sorsod. Verd ki a fejedből ezt a maszlagot, ami ha jól látom, teljesen megtöltötte a rostjaid. Felejtsd el. Engedj a jövőnek. Úgysincs más választásod...

- Valóban... Nincs más választásom... Lehet, nevetséges vagyok. Meg gyerek. De mondhatsz bármit. Hiszek...

- Hát. Hajrá. Próbálkozni szabad. De győzni…

- Győzni… Győzni.

...

Lehet.

Megérett a reggel. Beköszönt egy nagyot a Nap, s rávetült fénye a gyönyörű Fára, mely csak úgy sugárzott! Sugárzott, pedig megtépázta a szél. Most mégis újra pompázik. Ki érti ezt? Ki…

- Körte! Körte ébredj! Nézd milyen szép a Fa! Egyszerűen gyönyörű! Kelj már fel! Hát látnod kell Neked is! Fentről sokkal másabb a szépsége, mint így, most! Hihetetlen!

- Mi hihetetlen? Alfonz... A jó ég áldjon meg, még nagyon korán van...

- Körte! Nézd a Fát!

- Alfonz. Nem érdekel a Fa... Jobb lenne, ha Téged sem érdekelne. A faéletünk eddig tartott. Minek gyönyörködni tovább benne? 

- Mert ami volt, az szép volt. Legalábbis úgy érzem…

- Látod, nem is tudod pontosan.

- De tudom. Lehet, hogy nem pont úgy éltem a faéletem, mint ahogy egy almának azt kell. S talán ezért is gondolom másképp. Mert én még most is szeretem a Fát. Hiába az elszakadás. Hiába, hogy a "nagy leesés" nem úgy jött, ahogy vártam. Mert nézd csak meg! Még mindig ugyanaz, aki volt. Az otthon.

- Alfonz. Te egy hülye vagy. És ha ilyen begyöpösödött maradsz, és nem tudsz továbblépni, kérlek... Inkább ne is szólj hozzám! Elég vacak így is itt a tetőn rohadni... Nem kell még az is, hogy Te is fárassz...

- Eszem ágában sincs Téged fárasztani. Lehet, másképp gondolkodom, mint Te, de nem jelenti azt, hogy az rossz.

- Nem, nem rossz. Csak rohadtul felesleges! Kár bármit is túlgondolni! Leestünk. Rohadunk. A Fa eldobott minket. Gyenge ágon lógtunk. Pont. Nem volt szüksége ránk. Vedd tudomásul! Vésd bele abba a kis almacsutka eszedbe!

- Nem értelek Körte. Miért vagy ilyen?

- Mert csalódtam. Azért. Ahogy Neked is pont hogy csalódnod kellett volna. És most utálni a Fát azért, amit tett! Azért, mert ez történt, s ami miatt itt fogunk szenvedni...

- De én nem tudom a Fát utálni! Annak egyszerűen nincs értelme! Nem a Fa tehet arról, hogy minket kapott le róla a szél!

- De pontosan hogy tehetett! Erősebbnek kellett volna lennie! Kitartóbbnak! Mellettünk kellett volna állnia, s küzdeni értünk!

- Honnan tudod, hogy nem küzdött értünk?

- Mert ha valóban küzdött volna, akkor ez nem történik meg... S talán még mindig ott lennénk, és várnánk az igazi „nagy leesést”, ahogy annak lennie kellene.

- Küzdött értünk! Én tudom. Hiszen ha nem tette volna, akkor nem is lett volna értelme a faéletünknek!

- Lehet, hogy nem is volt...

- De volt! Ahogy mindennek van! Ahogy a zuhanásnak is! De ezeknek úgysem fogjuk megtalálni a miértjét, kár is várni a választ. Egyszerűen csak! Talán így volt megírva... Vagy soroljam a kérdéseket, amire választ vársz? Miért pont mi? Miért pont most? Miért pont a tetőre? Miért...

- Elég.

- Jó. Befejeztem. A lényeg, hogy túl sok a kérdés, amire választ nem tudunk találni. De hinni kell abban, hogy volt értelme! Nem szabad elutasítani! Nem szabad megutálni! Mert a Fa virágából lettél Te is, ahogy én is. Nem történt volna így, ha nem szeretett volna minket... Valószínűleg a Fa is szomorú, mert idejekorán elvesztette pár almáját. S azért ragyog mégis, mert ez a dolga. Mert a Fa ezért van! Hogy ragyogjon, hogy mindenki szeresse a ragyogása gyümölcsét! Értéke ez, ahogy minden egyes alma.

- Nem érdekel... Mérges vagyok, és utálom. Most pedig hagyj, alszom még egy kicsit. Aztán ha felkeltem, beszélhetünk. De egy szót se a Fáról...

Alfonz nem szólt. Hagyta tovább aludni Körtét, s továbbra is a Fában gyönyörködött.

Érdekelte Őt a sok kérdés, ez csak természetes. De úgy gondolta, hogy vannak dolgok, amiknek valamiért úgy kell lenniük, ahogy... Mindegy, kivel, és miért történik. Fáj neki az elszakadás. Nagyon is. Összetört a kis almaszíve... Ám valamiért neki ezt szánta a Fa. Most meg kell nyugodnia, össze kell magát szednie, hogy ami rá vár, azt méltósággal és büszkén viselhesse. Mert a Fa nem tehet erről. Ő küzdött. Legalábbis... Úgy gondolja.