RohadtAlmaAzÓltetőn

Szerencsétlen almák… Miért ilyen kiismerhetetlenek? Hiszen csak almák...

Mégis... Az érzéseik... Az indulataik... A lelki világuk...

Annyira… Hasonlítanak... Pont, mint az...

...

...

Állandóan vibrál. Váltakozik. Csapong.

Egyszer pozitív, másszor negatív. Egyszer a jó, másszor pont a rossz megtestesítője. Segítségért esedezik, mégis pont ő nyújtja a legnagyobb támaszt. Kiáll valami mellett, majd az ellen kardoskodik. Haragot szít, aztán meglepődik a megértés hiányán. Ragaszkodik, utána simán elenged. Reményt ad, majd összetör.

Álmodik... De aztán nem vágyik többé aludni...

Ez így elég nyomorult… Megfejthetetlen.

...

Miért dúl bennük örökké érzelmi vihar?

Miért fordul át egy alma érzése egyik pillanatról a másikra?

Miért.

Pálfordulás. Szemléletváltás. Szüntelenül. Megmagyarázhatatlan.

...

...

Pont... Mint az emberek...

...

Azt hiszem itt az idő…

...

Szíveim, szerelmeim.

Elgyengültem.

Valamiért úgy érzem, nincs tovább.

Annyi szép dolog köt össze minket... Mégsem érzem igazán. Ne haragudjatok rám.

…

Nem hiszem, hogy elbírnék még egy vihart.

Elfáradtam. Megkoptam.

Vágytam rátok... Szíveim... De valami megváltozott itt fenn.

Az ágaim nem bírják többé.

A koronám töredezik.

A napfény egyre halványabb, s egyre kevesebb.

Ahogy az apró csodák is... Az érzelmek.

...

Szürkeség honol, elgyengült törzsem repedezik...

...

Szerelmeim. El kell engednünk egymást.

Már nem azok vagytok, akiknek gondollak Titeket… S így én sem lehetek az, akinek érzem, hogy lennem kell.

 ...

Nem tudom pontosan, mi lesz. De meg kell tennem.

Mert ez nem az, amire vágyom...

...

Gyümölcseim!

Itt az idő.

Változás kell.

Új hajtás kell.

Új élet kell.

Mindegy mi... Más kell...

...

Ne haragudjatok rám.

...

...

Sosem volt még ily félelmetes a vihar előtti csend...

- Állj. Mondom állj! Körte! Körte!!! A rohadt életbe! Ezt azonnal felejtsd el!

- Nem! Nem, és nem! Te mondtad, hogy csináljuk, akkor csináljuk!

- De ne így!

- Mi az, hogy ne így? Új életet kezdünk, mégpedig úgy, ahogy csak akarunk! Te mondtad! Új, saját világot álmodhatunk!

De előtte le kell zárni a múltat...

- Igen Körte... De nem úgy, hogy minden múltban történt rosszat kitépsz magadból! Az nem lezárás, s főleg nem kezdet...

- Már hogyne lenne az! Szépen az összes rossz "magvas-gondolatot" kivágom magamból, és nem lesz, ami fájjon! Aztán jöhet az én csodám...

- Körte! Kérlek, ne csináld ezt! Ennek nincs értelme! Nem tudod eltüntetni azt, ami megtörtént! Mindig a részed marad... Ha így, önző módon azt gondolod, kitépheted magadból, akkor tévedsz... Nagyon is tévedsz...

- Alfonz! Mindig okoskodsz. Túlzottan sokat. Ezek a "magvas-gondolatok" felemésztenek engem... A jövőt illetően igazat adtam neked... Hagyd, hogy az én jövőmmel én rendelkezzem...

- Akár tetszik, akár nem, a Te jövőd az én jövőm is… Hiszen ketten vagyunk itt. Együtt rohadunk, s együtt hoztuk az új életről való elhatározást is... Nem hagyhatom, hogy ezt tedd magaddal!

- De Alfonz! Miért baj az, ha én így gondolom?

Ha úgy gondolom, azzal, hogy kiírtok mindent, végérvényesen elszakadhatok, s sokkal szebb lehet az új? Hogy nem kell többé azzal törődnöm, milyen átkozott módon jutottunk ide a tetőre...

Mert elbírt volna minket a Fa. Ezt Te is tudod... Bírnia kellett volna, hiszen a faéletnek ez a rendje! A napfényben fürdőzni, de ha vihar jön, azt túlélni, s felülkerekedni rajta... Mert nem lehet mindig napfény. Nem működhet csak úgy a világ, ahogy azt mi szeretnénk.

Bírnia kellett volna...

Ehelyett tehernek érzett minket, és elengedett. Ránk kellett volna támaszkodnia, de eldobott...

Bírta volna.

Bírnia kellett volna...

- Körte. Tudod mit? Igazad van. El kell felejteni. Mindent. Amit tett. Mindent.

- Ennyi. Úgyhogy...

- Körte állj!

- Istenem…

- Igen. El kell felejteni mindent... De nem kitépni magadból! Engedni kell, hogy elmúljon, s hogy a haragod felváltsa a megértés. A megértés majd segít, hogy a rossz emlékeket felülírd a jókkal, s ne úgy emlékezz vissza, mint valami szörnyűségre, hanem mint egy történetre, aminek így kellett lennie. Hiszen...

- Alfonz. Engem ez nem érdekel! Engem…

- Körte ne!!

...

Értelmetlen...

Mégis belevágnak. Új világot álmodik a két alma, fenn, a tetőn, a rohadás folyamatában. Az örök pozitív összeáll a negatívval, s együtt teremtenek egy szebb jövőt maguknak.

Értelmetlen.

Nem egyszerű a helyzetük. De elkezdtek végre hinni valamiben, együtt. Abban, hogy az, hogy így jártak, nem jelenti mindennek a végét. Sőt. Talán épp ellenkezőleg...

Legalábbis… Úgy érzik...

...

Valljuk be... Ez azért elég nevetséges... Hiszen a tetőn rohadnak... Kimondva kimondatlanul ez egy elég elcseszett helyzet…

…

Értelmetlen...

...

De megpróbálják.

Megpróbálják, mert más esélyük nincs... El kell indulniuk egy úton, hogy a rosszat felváltsák a jóval… Rosszabb esetben a „csak jobbal”… De már az is legalább valami lenne...

…

Értelmetlen.

…

...

De igazuk van.

Nincs új a nap alatt.

Alfonz kezdett visszarázódni a jelenbe, s nem gondolkodni annyit...

Körte megbocsátotta neki a madárincidens utáni hallgatását, hiszen szerencsétlen visszazuhant a tetőre, ami egyszer is megrázó, nem hogy kétszer...

A húsán tépett „szépségvonalak” kezdtek gyógyulni, ahogy a lelki sebek is...

Hiszen mi értelme a búba merülni...

...

- Körte! Hiába ragadtunk itt... Nem érdekel... Új almaéletet akarok kezdeni! Ami se nem faélet, se nem az almaút beteljesítése. Más... Egészen más...

- Miben más?

- Abban, hogy azt tehetünk itt, amit csak szeretnénk. Nem kell az almák átlagos életét végigvinnünk! Felépíthetünk magunknak egy teljesen új világot! Álmodhatunk, s e szerint cselekedhetünk! Egy almát sem ismerek, aki a rohadás folyamatában újra akarta gondolni, és álmodni az életét. De én megteszem... Mi megtehetjük!

- Álmodozni azt tudsz, úgyhogy menni fog…

- Jajj Körte! Álmodozni mindig is fogok, s hiszek... Amíg hiszek...

De közben biztosítanom kell a boldogságot jelentő irányt... Ha a rohadásban, akkor a rohadásban... Álmodhatok, és hihetek így is! S Neked is álmodnod és hinned kell abban, hogy az új élet lehetséges! És akkor minden jobb lesz. Nem rohadhatunk meg szomorúság és fájdalom közepette. Nem lenne hozzánk, rendes almákhoz méltó...

Így jártam, ezt kaptam a sorstól. Ahogy Te is. Viszont nem engedhetem, hogy innentől mindent ez befolyásoljon...

- Alfonz. Végre valami „földi” is fellelhető a mondanivalódban. Nem vagyunk itt régóta, de mintha az elején még teljesen más almával társalogtam volna. Jó, hogy estél még egyet...

- Pedig semmi nem változott... Én sem változtam... Az érzéseim sem... Viszont sok mindenben igazad van, még ha drasztikus is vagy olykor. Kell ez a keménység... Kiegyenlíted az én gyengeségem...

- Ez kedves... 

...

Na. Akkor találjunk ki valamit, közösen. S ha igazad van, és könnyebb lesz minden, akkor akár még élvezhetjük is a rohadást...

- És talán... Miközben „újraélünk”... Meg sem rohadunk, mert idő előtt ránk találnak itt fenn!

Az igazán nagy csoda lenne! Micsoda csoda! Olyan lenne, mint egy vakáció a tetőn, ami után jön a "hazatérés"...

Bízz bennem. S hazatérünk...

Én bízom, Alfonz. Én bízom...